A hálószoba felújításakor a különböző munkafolyamatok között bizony elég sűrűn kellett technikai szünetet tartani, azaz a falaknak megfelelő száradási időt biztosítani. Ezeket a napokat próbáltuk hasznosan eltölteni. Például még a tél elején rendeltünk egy csomó tüzelőnek való fát, amelyeket - ha nem akarjuk, hogy berohadjon a kérgébe - fel kellett hasogatni, kupacba rakni, hogy télire megfelelően ki tudjon száradni. Nem kis munka volt ennyi fát felvágni és felhasogatni, de a muszáj az nagy úr és igazi csapatmunka volt. Férjem a már előzőekben említett Béla szomszéddal együtt rönkökre fűrészelte a méteres szálakat, majd nekiállt felhasogatni, én pedig megpróbáltam összerakni halomba a hasábokat. Pár rönk felhasogatása még megmaradt a következő alkalomra is. A halomba rendezés viszont eléggé jól sikerült, bár még nem annyira szabályos, mint sok falubéli ház udvarán, de férjem megnyugtatott: ha már majd a 18. halmot rakom, abban már nem lesz kivetnivaló.

Még a jó múltkor lemetszettük a csipkebogyó bokor öreg szárait, most összeszedtük egyéb más elégethető növényi hulladékkal együtt, majd egyik este meggyújtottuk. A fűnyírás előtt rendet vágtunk a ház körül: a régi fatuskókat, korhadt ágakat egy helyre gyűjtöttük, majd jó lesz a bogrács alá. Egyik ilyen korhadt tuskó alatt Laca talált egy óriási varangyot (ő is csak munkavédelmi kesztyűben merte megfogni!):

Szegény pára eléggé hátul állhatott a sorban, amikor a jó Isten a szépséget osztogatta. Csúnyaságától eltekintve én is megsimogattam, majd Laca egy távolabbi és biztonságosabb helyen elengedte. A csipkebokor alatt egy siklót is találtunk, amelyet természetesen a békához hasonlóan jó közelről szemügyre vettünk:

Férjem a siklót egy távolabbi bokorban engedte szabadon.

Imádom a növényeket, virágokat, de mivel építkezés folyik, azért nem tudunk most még egy fix virágoskertet kialakítani. Viszont van egy jó nagy betonvályú, olyasmi, mint amiből régebben az állatokat itatták. Ezt a vályút legelőször is Lacámmal a kiszemelt helyre húzattam, majd megtöltöttem földdel, és teleültettem árvácskával. Üde színfoltja lett az udvarnak:

Részlet a Magyar Néprajzi Lexikonból:

vályú

"eredetileg fából vájt, különböző rendeltetésű fa edény. Oklevelekben nálunk már a 12. sz.-ban előfordul, valószínűleg csuvasos jellegű török átvétel. Készülhetett kőből is, újabban inkább vaslemezből, betonból. Rendeltetései: 1. A kutak, források mellett 5–10 m hosszú, tölgy-, nyár-, égerfából készült itató vályúkat használtak, egy kút oldalán néha kettőt is. A nagyobb gulyakutakon a kút szélétől a vályúig vég nélküli csatornát alkalmaztak. A pásztor ebbe merte a vizet, mely azon a vályúba folyt. Udvarokon kisebb méretű itatóvályút használtak, csatorna nélkül. A nagyjószágok vályúját 50–60 cm magas állványokra építik, a juhok, sertések vályúit a földre helyezik. – 2. A sertéseket leginkább vályúból etetik. Az etetővályú alacsonyabb, laposabb, kisebb. Ezt a földre helyezik, egyes helyeken (Erdély, Dunántúl, Szatmár, Bihar m.) a sertésólak oldalába építik be. Ebben az esetben az egyes járomszerű rács nyílásain férhetnek hozzá az ennivalóhoz (jármosválú). Néha kettős vályút használnak, melynek egyik ágába szemes takarmányt a másikba a folyékony moslékot adagolják. Az Ormánságban hétlyukú keresetlen patkót vernek a végére, rontás ellen. – 3. Legkisebb vályúk a baromfiak etetésére szolgálnak. Ezek alig 50–100 cm-es s néhány cm peremmel rendelkező edények. Még ennél is kisebbek a 10–12 cm hosszú madáretető vályúk. A vályúk apróbb formai eltérésektől eltekintve Európa-szerte hasonlóságot mutatnak. A szomszédos szlovák, cseh nyelvekben a vályú szó megfelelő alakváltozatai is feltűnnek (válov, válovcok, válovec, valovek). A román „vălău” szó is magyar eredetű. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).